Kovászos uborka (macskával)

Egy kívülálló számára minden bizonnyal igen bizarr dolognak tűnhet a magyar falusi tornácokon befőttes üvegekben, ázott kenyércafatok közt poshadó zavaros uborkalé, mi azonban nem tudjuk enélkül elképzelni a nyarat. Igazán meleg nyári napokon nem is eszünk mást, csak ropogtatjuk a jól behűtött uborkákat - jól behűtött sört kortyolgatva hozzá.

Én így csinálom:
Felforralok egy csomó vizet, literenként egy csapott evőkanálnyi sóval. Azért nem mondom, hogy mennyit, mert nem tudom, de jó sokat, hiszen majd a kirakott üvegekből elpárolgó vizet mindig pótolni kell.
Közben nagyon alaposan megsikálom az uborkákat, lenyesem a végeiket és két, egymásra merőleges síkban hosszában bemetszem őket. Ha a víz kihűlt, szépen belepakolom az ötliteres üvegbe az uborkákat két jókora csokor kaporral és egy egész fej, megtisztított fokhagymával, majd felöntöm a kihűlt sós lével, hogy  ellepje, és a tetejére kerül az egy szelet klasszikus kovászos kenyér.
Aztán kirakom napozni, lefedve egy kistányérral. Este pedig behozom, mert így mondták nekem. Reggel meg újra ki a napra. (ne kérdezd, miért!)

Mindig lutri, hogy hogy sikerül az uborka. Ha nagyon meleg, napos az idő, akkor három-négy nap alatt elkészül. Szerintem ekkor a legjobb.
De volt már, hogy rosszabb időben hosszabban készült, akkor talán savanyúbb lett, de elkészült akkor is, szóval minidg más. Azonos termelőtől sem lehet mindig ugyanolyan kovászos uborkát venni, hát még ilyen házi körülmények között.
Amikor elpárolog a lé a tetejéről, a forralt sós vízzel mindig utána kell önteni.

És hogy mikor van kész? Na ez is lutri.
Pár napig rajta kell hagyni a kenyeret, aztán amikor már nagyon undorító, akkor le lehet halászni a tetejéről. A kovász már úgyis elindult benne. Ha már gyanakszunk, hogy jó lehet, akkor kiveszünk egyet, hideg vízzel leöblítjük, és megkóstoljuk. Ha még nagyon nyers íze van, akkor még nem jó, visszatesszük. Akkor még pár nap.
De ha ízes, akkor kész.
Leszűrjük a levét egy tálba, az uborkákat pedig folyó vízzel leöblítjük és mély tálba rakjuk. Én a fokhagymákat is vissza szoktam tenni a lébe, hadd érlelődjön még tovább. A gerezdeket is megtisztítom az esetleges kenyérfecniktől, az uborkára szórom, aztán ráöntöm a leszűrt levet, és mehet a hűtőbe!

Lecsó - Az Etalon

Elnézést a szerénytelen címért, és bár ilyet soha nem szoktam kijelenteni, de a lecsó esetében bizony ez a helyzet: nagyon jó lecsót tudok főzni!
Amikor délután elslattyogtam a zöldségeshez, még fogalmam sem volt, hogy mi legyen a vacsora. De amint megláttam a hatalmas és gyönyörű vastaghúsú paprikákat 180 forintos kilós áron, azonnal tudtam, hogy nincs menekvés, és győzött a lecsó. A TV paprikák elegáns kasztjából ugyanis csupán girbegurba testük miatt voltak ezek a szépséges paprikák a lecsópaprikák közé száműzve, de hát nem mindegy a formája ha úgyis fölszecskázom? (én csak nem olyan rég tudtam meg egyébként, hogy a TV paprika nem a televíziókészülékről kapta ezt a szellemes nevet - ezen az alapon lehetne Rádió Paradicsom is, hehe - , hanem a rövidítés a TölteniValót jelenti.) Mert én abból a vékony húsú, hitvány kis paprikából, amit általában lecsópaprikának neveznek, abból én nem készítek lecsót: főzés után ugyanis nem marad teste a paprikának, szinte csak a héja. Így aztán inkább lesem az alkalmat, hogy mikor lehet szerencsésen kifogni olcsó, de minőségi paprikát. Az ára ugyanis nagyon nem mindegy, tekintve hogy én ipari mennyiségnél alább soha nem adom, ha egyszer nekifogok lecsót főzni. Amikor a tekintélyes méretű, paprikával teli szatyrokat vonszoltam a pénztárhoz, a Zöldséges Népe izgatottan felbolydult, és mindenki elkezdte a kedves tanácsait sorolni, hogy mi minden kell a lecsóba... Udvariasan mosolyogva megköszöntem a remek tippeket, de magamban gondoltam, hogy a jól bevált lecsórecepten úgyse változtatok sohase, mert így szeretjük legjobban, és kész. Ezerféle verzió létezik, nyilván emiatt nem kapható étteremben sehol ez a csodás házias, magyaros étel. Hiszen gondoljuk csak el, miféle ribilliót okozhatna némely vendég, a szakácsot kiráncigálva a konyhából, hogyaszongya: EZ MAGÁNAK LECSÓ??!?!?
A mi családi kedvencünk így készül. Mennyiséget megint nem írok, csak annyit, hogy paprikából mindig kétszer annyi kell, mint paradicsomból.
Nos akkor a cseppet sem titkos recept tehát:
Kolozsvári szalonnát kis kockákra vágva kisütöm a zsírját, erre dobom aztán a kolbászkarikákat. Itt megint meg kell állnunk egy szóra: kolbász alatt természetesen soha nem az úgynevezett "lecsokolbászt" értem (brrrr), hanem jófajta füstölt gyulait, esetleg lángolt kolbászt. (Személy szerint én nem szeretem az ételben főtt kolbászt, de a füstös íz miatt nagyon kell bele, a többiek meg csak örülnek, ha megehetik a tányér szélére kipiszkált kolbászkáimat.) Amikor a kolbászból is kisült a zsírja és kissé megpirult, a szalonnakockákkal együtt kihalászom a fazékból és félreteszem. Elkészítem a pörköltalapot: Nagyon sok vöröshagymát vágok apróra, és szintén apróra vágott paprikával együtt nagyon lassú tűzön üvegesre pirítom (tehát a lecsó nagyobb darabra vágott paprikáján kívül a pörköltszafthoz külön teszek még paprikát), ettől lesz jó sűrű a szaftja. Amíg ez elrotyorászgat magában, addig nagyobb darabokra vágom a paprikát, majd a kész hagymához öntöm. Megsózom és megborsozom a paprikát, és fedő alatt félig megpuhítom. Közben meghámozom a paradicsomokat. (Van aki forró vízbe dobja, de én utálok a forró paradicsommal bajlódni, recés késsel pikk-pakk meg lehet vékonyan hámozni), aztán közepes méretű kockákra vágom őket. Mielőtt az edénybe zúdítanám, előbb meghintem pirospaprikával az immár félig megpuhult paprikát, összeforgatva kissé pirítom pár percig, majd jöhet a paradicsom. Addig főzöm, míg a paradicsom levét elfőve viszonylag sűrű lesz a leve. Ekkor majdnem késznek nyilvánítom, és jöhet bele a felvert tojás. Egy-két perc alatt összeforralom, és máris lehet friss foszlós kenyérrel és sörrel tálalni!

Cukkinitermés

Idesüssetek, mekkora cukkinik nőttek a kertecskémben! Jobb' szeretem egészen aprócskán-zsengén leszedni, de amíg mi nyaraltunk, rengeteg eső esett, a cukkinik meg csak nőttek, nőttek.... Ebből most csak sima rántott cukkini lesz, mivel ilyen nagyok.
Az az érzésem, ez a nyár a felfedezésre váró cukkinireceptekről fog szólni, mert hatalmas termés ígérkezik...

Grillezett pizzakenyér

Nagyon vágytunk egy kis pizzára az eső miatt rövidrezárt nyaralásunkon. Igen ám, de a sátorban nincs sütő, grillezőt pedig vittünk magunkkal, gondoltam hát, grillezzünk pizzát! Amint a földön guggolva lapogattam a kis lepénykéket, úgy éreztem magam, mint egy afrikai asszony :). De a lényeg, hogy jó ötletnek bizonyult, mert a szokásos módon elkészített tészta csodafinom lett a grillrácson ropogósra sütve, a caprese levét tunkolva...... Mmmm, nyami!

Nem nagyon akartam ma főzni, gondoltam, majd elrágcsálunk valamit, de Tomiék jelezték, hogy jönnének haza, és ilyenkor azért illene valami finomsággal várni őket.... Igen ám, de egész délelőtt és kora délután biciklitúrán voltunk, így vasárnap lévén, nem tudtam vásárolni, a hűtőben pedig tulajdonképpen nem nagyon volt semmi. Találtam egy kb háromnegyed kilónyi darált húst a fagyasztóban, meg két kiló krumplit a spájzban, volt néhány paprika a hűtőben, nos ebből kéne kihozni valamit. Hát ez lett belőle, valamiféle darált húsos rakott krumpli-szerűség.

A rakott krumplihoz az ember ugyebár először megfőzi a krumplit héjában. Nagyjából ezt tettem én is, csak kicsit másképp: sütőben pároltam-sütöttem, mert szerintem úgy kicsit izgalmasabb. Újkrumpliból dolgoztam, így elég vastag szeletekre vágtam a krumplit. Természetesen régiből is lehet, a különbség csupán annyi, hogy az újkrumpli sokkal hamarabb megpuhul. Ha régiből csináltam volna, akkor vékonyak lettek volna a szeletek. Mindegy, a lényeg, hogy a krumplit tepsibe tettem, kis olajjal és sóval összeforgattam, és egy kicsi vizet aláöntve, fóliával lefedve betoltam a sütőbe párolódni. Amíg ez puhult, elkészítettem a darált húsos ragut.
Kis olajon megfonnyasztottam két jókora fej hagymát, majd apróra vágott paprikát. Hozzátettem a darált húst, amit addig pirongattam, míg az összes göröngyöcske kifehéredett. Ekkor nyomtam rá - Tomira való tekintettel - nem kevés fokhagymát, megszórtam pirospaprikával, és még pirítgattam kicsi. Aztán nagyon kevés vízzel felöntve puhára pároltam a húst.
A bechamelt is elkészítettem közben a szokásos módon: kis vaj, rá lisztszórás, tej, só, szerecsendió, besűrít, stb.
Eközben persze megpuhult a krumpli is: a felét kiszedtem a tepsiből, a maradékot pedig szétterítettem az alján. Beterítettem a darált hússal, ráöntöttem a bechamelt, aztán a tetejére a maradék krumplit fektettem. Tejföllel összekevert reszelt sajttal borítottam be, és ezzel készre pirítottam.

(hú, elfelejtettem lefotózni, csak a hozzászólásod emlékeztetett rá, de akkor már majdnem megettük... :)

Sóskamártás

Ha nem ilyen szépen lepirított petrezselymes krumplival, hanem szottyos-szürke, szétázott krumplival és valami halovány, bánatos főtt hússal lenne tálalva ez a sóska, akkor tipikus menzakajának vélhetnénk. Pedig ezt most saját önszántamból főztem. Bori nyilván azt gondolja, hogy ugyan mi keresnivalója is van a sóskának a neki (is) szánt blogon, de én nagyon szeretem, és jó, ha megvan a recept. Egyébként eszem ágában sem volt sóskát főzni...
Az úgy volt, hogy elmentem a faluba mindenféle ügyeket intézni, és láttam, hogy a vasútállomáson ott áll egy nénike, és hatszáz forintért félénken kínálja a portékáját, egy szatyor zöld valamit a járókelőknek. Akik jó esetben rá se hederítettek, rosszabb esetben rámordultak, hogy álljon már odébb. Én meg mentem a dógomra, ám amikor másfél óra múlva visszafelé jöttem, még mindig ott állt szegény, miközben arra lettem figyelmes, hogy egy pasi üvöltözik vele, hogy elviszi ötszázért, na, kell-e az ötszáz? A néni meg csak nézett rá megszeppenve, mire a pasas káromkodva távozott. Úgyhogy mondtam, én megveszem. Nem állítom, hogy nem sokalltam én is a hatszázat egy kiló sóskáért - amúgy fogalmam sincs, mennyi a zöldségesnél -, de annyira megsajnáltam szegény nénikét. Persze még ekkor sem ment simán az adás-vétel: nem tudott ugyanis ezresből visszaadni. Mehettem még egy kört fölváltani az ezrest, újabb félóra... Végül aztán szerencsésen magamévá tettem a szatyor sóskát és ezzel el is dőlt a vacsora sorsa.

A levelek vastag erét kitépkedtem és alaposan megmostam. A nagy darabokra szaggatott leveleket forró vajon megpároltam: hihetetlenül összeesett a hatalmas szatyornyi dózis. Megsóztam, pici tejjel felöntöttem, és pár perc alatt puhára pároltam. Kis cukrot szórtam bele, majd liszttel elkevert tejfölös habarással besűrítettem.

Sajtkosár - kenceficével töltve

Még régebben ettem egy étteremben ilyen sajtkosárkákat, amik töltve voltak valamivel, az most tökmindegy, hogy mivel, mert itt most magán a kosárkán van a hangsúly. Azóta spekuláltam rajta, hogy megcsinálnám én ezeket itthon is, mert nagyon ízlett, de nem nagyon volt elképzelésem, hogy hogyan.
Aztán most végre találtam egy olasz szakácskönyvet, amelyben leírták a készítés módját, és én aszerint csináltam meg. De ez olyan macerás, hogy biztos, hogy én nem így fcsináltam. Őszerintük ugyanis sütőpapírra kell szórni a reszelt sajtot. De azt elfelejtették közölni a szakácskönyvben, hogy foggal-körömmel kell lepapargatni a sajtról a papírfecniket....
Íme az egyszerűsített megoldás:
Reszelt parmezán vagy ementáli sajtot kör alakban egy tányérra szórunk, és mikróban kb két percig sütjük. Kis idő elteltével, amikor már nem olyan forró, de még képlékeny, egy vastagszájú üveg segítségével megformázzuk a kis kosárkákat. Mindezt addig ismételjük, ahány kosárkára szükségünk van, illetve ameddig cérnánk van...
De megéri próbálkozni vele, mert tényleg nagyon finomak a ropogós sajtkosárkák, arról nem is beszélve, hogy mennyire dekoratív. Szinte bármilyen finom kenceficét lehet bele tölteni. Az enyémbe most padlizsánkrém került.

Hagymás zsömlikék

Így jár az, aki lusta, mint a tücsök, és nem gondoskodik hangyamódra szorgalmasan előre élelmiszerről az ínséges ünnepnapokra.... Mert ugye boldogan ébredtem kipihenten ma reggel Pünkösdhétfőn, és mosolyogva elképzeltem, hogy mindjárt elkarikázok a boltba zsömléért és komótosan megreggelizünk, hiszen ilyesmire úgyis csak az ünnepnapokon van mód - ám épp emiatt a boltok is zárva vannak ilyenkor, és a bolti alkalmazottak is éppen megérdemelten, boldogan bazsalyogva komótosan reggeliznek...
Ilyenkor valami gyorsan elkészíthető péksütemény életmentő lehet! Ez a zsömle éppen ilyen, hiszen nem kell érlelni a kovászt, nem kell egy napig keleszteni, csak max egy órát.
És a végeredményt majszolgatva megállapítottuk, hogy jó, hogy lusta voltam előre gondoskodni, mert ez a rögtönzött zsömle nagyon jó!

Mindenekelőtt egy nagy fej vöröshagymát felkockázunk és vajon puhára párolunk.
280 gr sokmagvas rozsos kenyérlisztből és 130 gr Graham lisztből, 280 ml vízből, 2 teáskanál sóból és ugyanennyi mézből, valamint egy fél élesztőből alaposan meggyúrva tésztát keverünk, időnként hozzá adagolva a párolt hagymát. Ha igényli, tehetünk még a tésztához egy kis lisztet.
Az így megdolgozott tésztát meleg helyen a duplájára kelesztjük kb egy óráig, majd kis zsömle-cipókat formázva sütőlapra tesszük, és még egy kicsit kelesztjük. 200 fokra előmelegített sütőben megsütjük.